Amikor még ártatlan volt a szívem és nem karcolták össze gyanútlan félmosolyok mögé bujtatott szerelmek, minduntalan vakmerőn hittem az eleve elrendeltetésben,hogy az élet valójában csak megeddz minket arra hogy aztán bűntudat nélkül üldögélhessünk a tornácon és azon merengjünk hogy valójában mindig ide tartottunk csak az út néha jobban kátyús volt a keleténél. Pedig a példa ott hevert előttünk, csak egyre többet szívtunk fel a fájdalmakból,végül szépen lassan a pohár mindig félig üres lett.

Ott ültem egy félig repedezett betonlapon, a szoknyám felfogta a hideget, és az arcomat a napba mártottam. Egy nagy sóhaj után egészen közvetlenül megkönnyebbültem. Mintha ezzel a félig lemondó gesztussal minden, ami keménnyé és megfontolttá tett távozott volna belőlem, és végre kitudtam mondani, amit még soha senkinek sem. Pedig elég sokszor csak úgy történt velem az élet, kukucskáltam már a lelkem mögé  hátha odabújt a remény és várja hogy megtaláljam. Szippantottam már nagyot a szmogos városi levegőbe, láttam már fájdalmat egészen közelről. De egészen eddig délutánig  ez a fajta bátorság, és telepátia elkerült. – „Kérlek, maradj ameddig csak tudsz, és ha távoznod  kell ne csikorgassa fogad, ne szuszogj, légy egészen halk épp olyan ahogy az illatod ivódik bele szépen lassan a párába ami utánad marad.- szóltam. Aztán ajkamba harapva,elhalkultam arra az estére. Most is a válaszodra várok.

Életem egy részeg este után levert vakolat, a nagyi szobájában, amit még a papa vakolt. Akkoriban még én is téged néztelek. Ahogy ő a papát. Ez a különbség a múltak és jelnek, éjszakák és reggelek közt. A tegnap még gonddal megvetett ágy, éjjel széttúrt, hevenytől izzadt párnák. Reggel már benned a megvetés, irántam. Irántad. Csak nézlek. Ajkad rózsaszínben úszó csendszirom. Úgy megkóstolnám, ha szabadna. Íze hasonló, mint a frissen mosott ágyneműd illata, amit később összemocskoltunk. Itt nem lesz ünnep, rá gondolsz. Éjjel engem szeretsz, nappal őt. Iszonyatos arcomat reggelente abba az ágyba temetem, ahol az éjjel emlékeit őrzöm. Aztán eltűnsz. Meghitt távolságod nem olyan megnyugtató, mint ahogy elsőre gondoltam. És ha újra vissza akarlak hozni, csak felkelek és nézem kicsit az éjszakát. Ilyenkor mindig kiderül: a kihullott szempilla valójában nem hoz szerencsét.

A szerelem is csak egy hasonló hiedelem.

Homályos volt még az ég alja akkor reggel mikor útnak indultunk. Úgy indultunk el, hogy azt hittük miénk a világ, és akkor így is volt. Megdönthetetlen hittel szippantottunk a reggelbe, és a hidegség szépen lassan tovaszállott, ahogy összemelegedett a tenyerünk. Emlékszem, már akkor jóízűen tudtunk  nevetni , még a semmin is, és azóta még jóban bizonyos vagyok abban, hogy ez az egyik legklasszabb tulajdonság, amit az ember ilyen fiatalon magáénak tudhat. A könnyedség. Az, hogy egyik mondattunk sem duzzad az izzadságtól és az idegességtől, hanem minden pillekönnyű és őszinte.  A szívünk is ilyen volt akkor nyáron, ahogy Siófok felé bicajoztunk a tiltott úton, és még az ételen is spóroltunk. Olcsó virslit ettünk és olcsó cigit szívtunk. Egymásnak örültünk, és az akkor úgy volt, azok voltunk.  A barnult bőr, az üres pénztárca és a vizes ruháink mellett még valamit hazavittünk akkor magunkkal. Bizonyosságot, hogy szép az élet. Húsig hatolt bennünk a sör ízű és vattacukor illatú nyár, szerettük egymást.

Késő este van, még egy nappal közelebb kerültünk valamihez, ami talán gyökeresen megváltoztatja életünk, de ezt ekkor még egyikünk sem tudja. A napok egymásba születnek, és az idő valós múlását csak a fali óra méri, ami már születésem óta kattog, pontosan minden 5. pillanatra. Néha, amikor nagyon fáradtan dőlök rá az ágyra, egy hosszú nap után, percekig csak hallgatom a monoton kattogást, és ténylegesen érzem, hogy kifolyik kezem közül az idő. képlékeny massza.  Ilyenkor ha nagyon erősen koncentrálok, olyan dolgokat is elképzelek, amiket még saját magamnak se merek bevallani. Félig csókolt szeretők, kínosan őszinte vallomások, extrém élethelyzetek. Ezek a képzelgések, mind egy rozétól ázott élet építőkockái, egy olyan életé ami valószínű sose lesz ez enyém, de szívem mélyén valóban vágyom rá. Ezt hozta el nekem a mai nap is. Most írok róla, mert a gondolataim lassan túlnőnek rajtam, és valljuk be az ilyen dolgok roppant veszélyesek, ha az ember még kezdőpályán mozog. Enyém lehet mindez, csak egy kis bátorság kell, de aztán mindig törvényszerűen elhessegetem, és a monotonitásba feledkezem amint az este hajnalba fordul. 

Ha idealizálok mindent, gyakran veled is így teszek, és olyannak festelek a gondolataimban, amilyen valószínűleg sohasem leszel. 

A komótos téli levegőben a szél súrolta az arcom, a napfényt néztem, és a hideget szippantottam be a hangulattal együtt.  A csizmám sarka kopogott a kőkemény aszfalton, és a szívemet igyekeztem csontkeménnyé varázsolni az elkövetkező időkre. A könnyek válaszok voltak a kérdőjeles pillanatokban, de mára minden felszáradt. Bár ezer meg ezer gondolat gyötört, és próbált felemészteni legbelül, tudtam, - és ahogyan azt édesanyámtól is meg tanultam-egy nőnek erősnek kell lennie, a kor követeli ezt tőlünk. Mindig erősek leszünk, és egyre sziklaszilárdabban hisszük, hogy elérjük azt a megfoghatatlan valamit, amit megelégedésnek hívhatunk. De hol kezdődik, és hol végződik ez az eszme? Egyáltalán mi az elég? Hogyan is nyugodhatunk meg, amikor egy másodperc alatt széteshet a mi kis önkomfortos világunk meg annyi meg annyi emlékfoszlányra? Nem ijesztő az a gondolat hogy egy ember a világot képezi nekünk, és ha ő kilép az eddig erősnek hitt alapzat is besüllyed? Szabad-e ilyen alapokra helyezni a lelkünk? Egyáltalán, elbírja-e ezt a több kg-os súlyt, vagy káosz marad, amit sosem tudunk többé kibogozni?  Talán ez a hit,és bizakodás mindennek az alapja. Az, hogy sosem motoszkál a fejünkben a „Mi van, ha mégse?” és a „ Biztos ezt akarom én?” felvetések. Hanem teljes bizonyossággal hisszük, hogy bármit túlélünk. Ha nehézségeket is sodor elénk a nagy Úr, mi csak mosolygunk, és a szívünkben mindent babarózsaszínné varázsolva nagyot hörpintünk az életnevű játék pöttyös bögréjéből….