Homályos volt még az ég alja akkor reggel mikor útnak indultunk. Úgy indultunk el, hogy azt hittük miénk a világ, és akkor így is volt. Megdönthetetlen hittel szippantottunk a reggelbe, és a hidegség szépen lassan tovaszállott, ahogy összemelegedett a tenyerünk. Emlékszem, már akkor jóízűen tudtunk  nevetni , még a semmin is, és azóta még jóban bizonyos vagyok abban, hogy ez az egyik legklasszabb tulajdonság, amit az ember ilyen fiatalon magáénak tudhat. A könnyedség. Az, hogy egyik mondattunk sem duzzad az izzadságtól és az idegességtől, hanem minden pillekönnyű és őszinte.  A szívünk is ilyen volt akkor nyáron, ahogy Siófok felé bicajoztunk a tiltott úton, és még az ételen is spóroltunk. Olcsó virslit ettünk és olcsó cigit szívtunk. Egymásnak örültünk, és az akkor úgy volt, azok voltunk.  A barnult bőr, az üres pénztárca és a vizes ruháink mellett még valamit hazavittünk akkor magunkkal. Bizonyosságot, hogy szép az élet. Húsig hatolt bennünk a sör ízű és vattacukor illatú nyár, szerettük egymást.