Ott ültem egy félig repedezett betonlapon, a szoknyám felfogta a hideget, és az arcomat a napba mártottam. Egy nagy sóhaj után egészen közvetlenül megkönnyebbültem. Mintha ezzel a félig lemondó gesztussal minden, ami keménnyé és megfontolttá tett távozott volna belőlem, és végre kitudtam mondani, amit még soha senkinek sem. Pedig elég sokszor csak úgy történt velem az élet, kukucskáltam már a lelkem mögé  hátha odabújt a remény és várja hogy megtaláljam. Szippantottam már nagyot a szmogos városi levegőbe, láttam már fájdalmat egészen közelről. De egészen eddig délutánig  ez a fajta bátorság, és telepátia elkerült. – „Kérlek, maradj ameddig csak tudsz, és ha távoznod  kell ne csikorgassa fogad, ne szuszogj, légy egészen halk épp olyan ahogy az illatod ivódik bele szépen lassan a párába ami utánad marad.- szóltam. Aztán ajkamba harapva,elhalkultam arra az estére. Most is a válaszodra várok.