A komótos téli levegőben a szél súrolta az arcom, a napfényt néztem, és a hideget szippantottam be a hangulattal együtt.  A csizmám sarka kopogott a kőkemény aszfalton, és a szívemet igyekeztem csontkeménnyé varázsolni az elkövetkező időkre. A könnyek válaszok voltak a kérdőjeles pillanatokban, de mára minden felszáradt. Bár ezer meg ezer gondolat gyötört, és próbált felemészteni legbelül, tudtam, - és ahogyan azt édesanyámtól is meg tanultam-egy nőnek erősnek kell lennie, a kor követeli ezt tőlünk. Mindig erősek leszünk, és egyre sziklaszilárdabban hisszük, hogy elérjük azt a megfoghatatlan valamit, amit megelégedésnek hívhatunk. De hol kezdődik, és hol végződik ez az eszme? Egyáltalán mi az elég? Hogyan is nyugodhatunk meg, amikor egy másodperc alatt széteshet a mi kis önkomfortos világunk meg annyi meg annyi emlékfoszlányra? Nem ijesztő az a gondolat hogy egy ember a világot képezi nekünk, és ha ő kilép az eddig erősnek hitt alapzat is besüllyed? Szabad-e ilyen alapokra helyezni a lelkünk? Egyáltalán, elbírja-e ezt a több kg-os súlyt, vagy káosz marad, amit sosem tudunk többé kibogozni?  Talán ez a hit,és bizakodás mindennek az alapja. Az, hogy sosem motoszkál a fejünkben a „Mi van, ha mégse?” és a „ Biztos ezt akarom én?” felvetések. Hanem teljes bizonyossággal hisszük, hogy bármit túlélünk. Ha nehézségeket is sodor elénk a nagy Úr, mi csak mosolygunk, és a szívünkben mindent babarózsaszínné varázsolva nagyot hörpintünk az életnevű játék pöttyös bögréjéből….