"Ha volna egy olyan műszer, ami a szavak súlyát pontosan megmérné, biztos vagyok benne, hogy azoknak a szavaknak lenne a legnagyobb súlyuk, amiket meggondolatlanul mondunk ki. Ami csak úgy kicsúszik. Nem gondolom, hogy ezek a szavak teljesen alaptalanok, sőt egyenesen biztos vagyok benne, hogy ahonnan ezek jönnek, ott bővelkednek ezen szavak szinonimái is. Ezek a "csak úgy véletlenül" kiejtett szavak olyannyira árulkodóak, hogy semmi értelme nincsen javítgatni, szépíteni őket. A váratlanság erejével együtt fúrják bele magukat az ember agyába, rosszabb esetben szívébe. Ezeken már nem segít a megbánás, a sűrű bocsánatkérés és a lelkiismeret furdalás sem - már ha van. Én nem haragszom az ilyesmire, mert tudom, hogy valamiféle őszinteség van bennük. Az a fajta őszinteség, amit veszettül nehéz kimondani. Nekem csak egy bajom van ezekkel a szavakkal...az, hogy miért kezdetű kérdések sorát vonják maguk után. A miért kezdetű kérdésekre pedig sosincs válasz."

Jártál már nyáron Egerben valahol a belvárosban? Valamikor biztos. Olyankor amikor tűz a nap, bőrkarkötődről leszakad a gyöngy, és szabadtérire sietsz. A szünetben ott ülsz az egri vár egyik díszkövén, Cappy icefurtot iszol, és a barátodat csikized. Nagy bőszen kibeszéled neki, hogy a színésznő milyen tehetséges,és hogy melyik dalsor zúg még mindig a füledben. Megvacsoráztok. Ő sültet eszik, te salátát, és koccintotok a fiatalságotokra. A tekintetében is érzed, nem is lehetne másképp az a töredéke a pillanatnak. -' Oh örökké vele'!-. A kék színű bogárral Eger mellékutcáin haza robogtok. A térképet böngészve mutogatsz, majd útbaigazítást kértek  az este  ház előtt ülő egri öreg néniktől.  Éjfélig a tornácon ültök, a muskátlik között boroztok. Lábak az asztalon, és újra töltesz a borból. Ő már nem kér -mértéktartás az erénye- de érzed hogy tökmindegy is- imádod Egert a szerelmeddel.

Kutatok a világban szebb napokért. Mindent megtennék, hogy érezze a többi ember, hogy szeretve vannak- nem csak kicsit, nagyon. Van hogy rengeteg emberrel ülünk egy szobában, utazunk egy villamoson vagy tolongunk a jegyekért a kedvenc koncertünkre. Állandóan körül vesz minket mindig mindenki, mégis úgy érezzük hogy egyedül vagyunk. Nem ismerünk fel ismerős hangokat, nem mondja úgy senki ki  a nevünket hogy abban a szívünk is beleborzong. Elszomorodva kullogunk haza fekete-fehéren látva a világot, kisóhajtozva a lelkünket. Pedig olyan könnyű lenne mindent kiszínezni, elég lenne egy mosoly, egy ölelés, vagy egy kedves tett.

"Dohányszemcsékkel,
zakók zsebében, indulnak el..."
vonalakat gyakorolok rajzolni magam köré- Ádám tanácsára. Emlékekből, Édesanyámtól, a természet törvényeiből...

'ha egyszer az éjszaka megkísért
elvisz mindent a semmiért
amikor véget ért
újra magányos leszek de szomorú nem

ha egyszer az éjszaka megkísért
elvisz mindent a semmiért
akkor se bánom mert
a világ egy percre a szívembe fért'

'Nincsen más régen, csak te vagy
éjjel holdról tépsz gombokat
így egymás mellett minden rész egész

Voltam már használt, rossz tükör
ami mindent folyton felnagyít
rémképek néznek rám, ha nem vagy itt

Úgy szívom lényedet be én
mint légben szálló oxigént
egy Marsról visszatérő űrhajós'

'Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.'