"Dohányszemcsékkel,
zakók zsebében, indulnak el..."
vonalakat gyakorolok rajzolni magam köré- Ádám tanácsára. Emlékekből, Édesanyámtól, a természet törvényeiből...

'ha egyszer az éjszaka megkísért
elvisz mindent a semmiért
amikor véget ért
újra magányos leszek de szomorú nem

ha egyszer az éjszaka megkísért
elvisz mindent a semmiért
akkor se bánom mert
a világ egy percre a szívembe fért'

'Nincsen más régen, csak te vagy
éjjel holdról tépsz gombokat
így egymás mellett minden rész egész

Voltam már használt, rossz tükör
ami mindent folyton felnagyít
rémképek néznek rám, ha nem vagy itt

Úgy szívom lényedet be én
mint légben szálló oxigént
egy Marsról visszatérő űrhajós'

'Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.'

'Majd nyár lett, és szamóca ért a lejtőn.
Kirándultunk. S titokba' lestelek,
amint a bíbor esti fény megejtőn
ruhácskádból kilopja testedet.

Úgy vágyom rád, mint akkor, ott az erdőn.
Kacagva bújtál. Én kerestelek...
s mert nyár volt, és szamóca ért a lejtőn,
enyém lettél, hogy lassan este lett.'

Az aktuális helyzet mindig tartogat valami izgalmat, valami kellemeset és valami megőrjítőt. Ez az élet minden területén megfigyelhető. Nem minden vehető észre az első pillanatban, néha az idővel tisztulnak le a jellemvonások. Az emberek, Én is és Te is ilyenek vagyunk… Titkokat tartogatunk a másik számára, és számunkra is titkokat tartogatnak mások is és az aktuális helyzet is. Talán csak azon múlik hogyan szemléljük. Sokszor elképzeltem már hogy más „szemüvegén” nézem majd a nagy betűs világot, de a végén sohase jött össze, mert a belső késztetéseim minduntalan a saját döntéseimet akarták meghozni, és nem a másét. És ez volt a megőrjítő. A kellemes az egészben hogy próbálkozásomat néha akaratlanul is siker koronázta, vagy a nagy csalódásban valaki kézen fogott és levitt vacsorázni. Az izgalom pedig az éjszakával lepett meg, mikor nem jött az álom „ az enyhetadó”és mégis talán egy pillanatra csak de bevillant a kép a helyes döntésről, és éreztem ott vagyok most ahol lennem kell.

Nézlek, pillád árnyékot vet arcodra, kávét iszol, és nevetsz. Egy ócska viccen épp, mégis úgy örülsz a boldog perceknek mint pár éve mikor először találkoztunk,akkor meg nem tudtad hogy én hozom az örök tragikumot egyszerű életedbe. Emlékszem április volt, az ujjá éledés hónapja. Én is ujjá éledtem akkor, magam mögött hagyva a sötét múltam, azokat a perceket amikre már csak a szomorú vasárnapok emlékeztetnek, és a nélküled töltött napok. Szeretőm lettél, de testemmel együtt, a szívemet is szeretted. Lassú fertőzés, ami ellen nem létezett orvosság. Sose kaphattalak meg úgy ahogy akartam, mindig máshogyan voltál új, és igazi. A szemed mindig máshogyan csillogott, a rúzsod nyoma is máshova került idővel, és minden percben máshogyan szerettél. Az évek alatt te is változtál, csak az ész vezérelt olykor de a képzelet is nyomott hagyott az elmédben. Ráncok kerültek fel szemed sarkába, de mosolyod megőrizted. Azt kívánom Te legyél az első és utolsó emlékkép ha eljön a feledés órája...

Néha összeroppanva, költői kérdések közepette nem találjuk  a helyünk.
A reggeli felkelés reménytelenséggel lep meg. Száraz kezemre krém, a sminkem és a ruhám felvétele után elindulok. Még a kinti idő is engem igazol. Az időjárás is gyászolja a nyarat mert eltűnt a fény az emberek szeméből. Az utca betonjának rései között a fagyos jeget roppantom a csizmám sarkával. A buszra rohanok, és újra azok az unott arcok várnak rám.  A hétköznapi emberek, akik mások bajairól beszelnek, pedig saját éltük is romokba hever. De  ott a néni, ni! Nézd, Ő az egyedüli aki boldog, mert újra megélte a nyarat, és vele együtt ébred a tavasz. A véres tavasz. A buszról leszállok és mindenki a dolgára siet. Ezrével indulnak az emberek a város szmogjába és velük együtt foszlanak szét ábrándjaim is . Én is másokról beszélek, pedig a szívem festi véressé a havat. - Nem én vagyok az ördög csak a magyar hangja.

A narancs keserű illatát érzem ujjamon, testem fedetlen, a kádban mostam ki magamból az egész nap emlékét. Lábaim az asztalon és a tévé kékje virít arcomba. Szemem sarkán még ott a rosszul lemosott  smink, nyakamon barátom csók nyoma, és  a  háttérből Kispál egyik régi slágere szól. Szokásos  pénteki lazulás mikor átrendezem magamban  a héten összekuszált romhalmazt. Szépen sorjában végig szemlélem, válaszokat kutatok a miértekre, a klasszikus sémákra, és újra agyalom tetteim kínos eredményét. A szívem dühöngően szid, de az agyam lekoccol és a furcsa kettősség ismét hatalmába kerít. Mégis régen voltam ilyen boldog... Tudod, enyámavilágárzes, vajon meddig tart ?