A fényképen két ember mosolya halványult az évek porai alatt. Két emberé, akik nem sejtették mit hoz a jövő, az esküvői fátyol és a nászéjszaka mámora után.Vakmerőn hittek a jóban, a szépségben, az egymás iránti odaadásban, és magában az éltedben úgy egyaránt.  Fiatalok voltak, a lábaik előtt hevert minden. Minden, ami nem vehető meg pénzen, és hazug szavakon. Abban az időben tettek örök hűséget egymásnak, mikor senkinek sem volt drága az élet. 1950-et írtunk.Na és mára? Nem változott semmi. Bár a férj idejekorán eltávozott a felesége mellől, a szavai mai napig az asszony füleiben csengenek. Lélekben egybe nőttek.  Már csak fekete - fehér fényképek, eltépett levelezőlapok és félve kimondott szavak idézik vissza az átizgult, szerelemtől ittas pillanatokat. Igaz bizonyítéka annak, hogy, a hajszálak megőszülhetnek, a szemük sarkába szarkalábak sorakozhatnak, de a hűség, amit az ember a másikért fogad, a halálon túlon  is fennáll.